2009 Október 31. szombat

Utazás. A frankfurti reptéren kellett várakozni a csatlakozásra. A kabuli járat indulása előtt egy gyanús tárgyat találtak a német biztosági szakemberek a beszállóhely környékén, ezért kiüritették a teljes részleget. Bobakereső kutyák és tűzszerész szakemberek tartottak azonnal helyszínelést a lezárt területen, ezért a gép 2 óra késéssel indult. Azonban meglepő módon a pilóták a hosszú út során "ledolgozták" a késést mintegy 30 percre. A reggel gyönzörű volt a felhők felett. A felkelő nap beragyogta az eget a terrortámadásoktól fenyegetett város felett. 

2009 November 01. vasárnap

Leszállás és a minimális papírmunka után telefonon hívtam sofőrünket, hogy vegyen fel minket a reptéren és vigyen el az előzetesen lefoglalt szálláshelyünkre. Nem okozott nagy meglepetést - a helyi viszonyokat figyelembe véve -, hogy a férfi közölte: "Most nem tudok értetek menni, majd este". Maradt a közel sem biztonságos taxi. 

A taxisofőr mellett ülő angolul tudó srác mesélni kezd a helyi hangulatról és az elmúlt napokban történt terrorcselekményekről. A városba beérve különös hangulat fogadott. Nagyon érdekes az a forgatag, ami itt található. Minden 10-15 méteren fegyvereseket látni. Helyi biztonsági őrök, helyi katonák, helyi rendőrök. Néhánypercenként elhúz mellettünk egy-egy amerikai Hummer vagy más páncélozott terepjáró. Végül szintén tele van az utca a különböző koalíciós országokbéli katonai járművekkel. Furcsa ilyen közelről szembesülni a háborúval. A szegénység és a háború nyomai azonnal láthatóak. A házak szétlőve, lerombolva. Persze megindult az újjáéptés. Ekeken az új épületeken keveredik a modern ázsiai "plaza stílus", a nyugati stílus és az Afgán hagyomány. Furcsa egyvelege ez a kultúráknak. Az utak nagyon rosszak. A belvárosba érve is inkább csak nyomokban található meg az aszfalt út. Mindenhol hiányzik legalább a fél útfelület. Ennek következtében a forgalom hol gyorsabban, hol lassabban halad. A helyi sofőrök egyébként rutinosan kerülgetik a gödröket.

Az egészet megtölti az afgán lakosság tömege. Mint egy nagy vidéki vásár. Jönnek, mennek, rohannak a helyiek. Mindenféle lehetséges közlekedési eszközt igénybe véve. Bicikli, kismotor, személyautó és az ázsiában elengedhetetlen pick-up. Az egész forgatagot átjárja az utcán készített ételek helyenként illata, helyenként szaga.

Szálláshelyünkre megérkezve, átküzdöttük magunkat a 20 perces átvizsgáláson (fegyvert és robbanószert keresnek mindenhol). Ekkor kiderült, hogy barátunk nem csak nem jött értünk, de szobát is elfelejtett foglalni. Semmi gond. Szeretjük továbbra is. Elméletileg este eljön a szállodába és levéglegesítjük vele a következő napok programját. 

Szóval egy sarokra az eredeti szálláshelyünktől található a Safi Landmark Hotel, amelyik az egyik legjobb szálloda az országban. Persze itt nem a hazai körülményekre kell gondolni, inkább egy vidéki egyszerű szállodára. Az ár nem sokkal magasabb úgy, hogy két szoba helyett csak egy kétágyasat béreltem. Szálláshely megvan. Egy stabil pont az elkövetkező két napra. 

A szálloda alső szintjén található néhány bolt, itt vettem egy helyi SIM kártyát, mert nagyságrendekkel olcsóbban lehet kihozni a helyi telefonálást, mint a saját mobillal. Fél egykor találkoztunk a kabuli magyar nagykövettel. Nagyon elfoglalt volt, így csak néhány szóban tájékoztattam a programjaink jelenlegi állásáról. Ellenben estére meghívott vacsorára. Akkor tudunk egy kicsit többet beszélgetni a munkáról és a helyi körülményekről is.

A délután további része ügyintézéssel telik. A katonsággal kell végleges időpontot egyeztetni, hogy a segélyosztást, mikor tartsuk. A végleges időpontokat minden partnerrel újra egyztetni kell, tapasztalva, hogy a megbeszéltek nem minden esetben vehetőek 100%ra. (Eddig kettőből kettő változott). Szeretném a kocsit is véglegesen leegyeztetni, mert az elengedhetetlen a közlekedéshez. Bár látva, hogy a külföldi segélyszervezetek és újságírók páncélozott kocsikkal közlekednek, picit felmerült bennem, hogy az "én sofőröm" ócska toyotája vajon mennyire biztonságos?

A körülményeket jól mutatja, hogy a szállodában itt tartózkodásom eddigi három órája alatt 3szor szünetelt már az áramellátás. Pedig a taxisofőr dicsekedett útközben, hogy már nem csak napi négy órát van áramellátás, hanem non-stop. Persze ezeket nem panaszkodásképpen írom. Hálás vagyok, hogy itt lehetek és ennek a nagyszerű munkának a része lehetek. Inkább csak picit érzékeltetni szeretném a különbséget. Meg talán egy picit megláttatni azt, hogy mi magyarok sokszor csak panaszkodunk és nem is tudjuk elképzelni, hogy mennyivel rosszabb körülmények között él a világ lakosságának a nagy része. 

Egy technikai érdekesség: A mobiltelefon boltban járva nézegettem a helyi telefonokat. Hááát, érdekes. Nálunk a felszereltség, az extra funkciók listája ott kezdődik, hogy wifi, bluetooth, stb. Itt a nokia telefonokba is zseblámpát építenek. Vajon miért?

Este: Az időpontokat sikerült véglegesíteni. Sofőr barátunk is meglátogatott és véglegesítettük az útvonalakat, helyszíneket és időpontokat. Este a vacsora nagyon jó légkörben zajlott a nagykövet úrral. Részletesen beszámoltam neki a Baghaln tartományban végzendő munkánkról. Örömmel fogadta és néhány hasznos tanáccsal is ellátott, valamint felajánlotta segítségét munkánkhoz.

Most helyi idő szerint este 10 óra van. Lassan megyek pihenni. Szombat hajnal 3 óra óta csak egy órát aludtam a repülőgépen.

2009. November 02. Hétfő

Reggel korán kellett kelni, mert itt korán indul az élet. A fáradtság miatt nem reggeliztem, inkább aludtam 20 perccel tovább. Fél kilencre jött értem a sofőr, hogy induljunk a Kereskedelmi Minisztériumba. Az út rövid, néhány kilométer, de a forgalom lassan halad. Minden sarkon ellenőrző pontok vannak. Konkrétan nem állítanak meg egy autót sem, de minden elhaladó autóba benéznek. A minisztériumok előtti sarkon már komoly checkpoint van. Hummerek, komoly vegyverzet, tetőtől talpig védőöltözetben lévő katonák. A minisztérium bejáratáig 15 méterenként ellenőrzés. A sofőr minden embernek elmondja (a kocsit lelassítva, de nem megállva), hogy külföldit hoznak a minisztériumba. Végül megérkezek. Kirak a sofőr és azonnal elhajt az autóval a katonák utasítására. (Félnek az öngyilkos, autós merénylőktől.) A szokásos, részletes ellenőrzés után bejutok. Iratok ellenőrzése, majd irány a külföldi civilszervezetekért felelős hivatal. Néhány perces várakozás után be is jutottam az irodába. Kérdésemre elmondták, hogy a magyar nagykövet által benyújtott hivatalos regisztrációs kérelmünk még nem érkezett meg hozzájuk (3 hét alatt) az afgán külügyminisztériumból. Oké. Miért is menne valami simán?

Újabb fél óra. Kilépés, sofőr megkeresése, majd irány a Külügyminisztérium. Még szigorúbb ellenőrzés, még szigorúbb beléptetés. Majd egy óra várakozás után bejutok a külügyminisztérium illetékes osztályára. Ott elmondtam, hogy a beadott papírjainkat keresem, mert nem küldték tovább. Fél óra keresgélés után meg is találták. Valóban ott volt.

Annyi történt "csupán", hogy időközben megváltozott egy regisztrációs dokumentum. A tartalma ugyanaz maradt, de az űrlap változott. Mivel nekünk a régi forma volt csatolva, nem küldték tovább. Szuper. Kapok egy példányt az újból, majd irány vissza a szállodába. Ki kell tölteni az újat (angol és pastu nyelven), kinyomtatni, aláírogatni, lefénymásolni és az eredeti kísérőanyagokkal újra, immár személyesen leadni. Szóval ezzel a kis plusz körrel elmegy az idő rendesen. Legalább 3-4 óra plusz munka és rohangálás. Ezt szintén nem panaszkodásképpen írom. Csak szeretném kicsit bemutatni az otthon is ismerős bürokratikus rendszer afgán változatát. Azért ami inkább húzós, az az, hogy semmit nem jeleznek vissza, hogy változott valami és pótolni kellene. Ha nem jár utánna az ember, hogy miért nem halad az ügy, akkor lehet, hogy hónapokig egy íróasztalon porosodik a dokumentáció. 

A délutáni papírmunka után, volt egy nagyon fontos találkozóm, egy nagyon magas beosztású személlyel. Páncélozott kocsit és fegyvereseket küldetett értem. Négy órán keresztül tárgyaltunk a programjainkról és együtt vacsoráztunk. Nagyon örülnek a kórházi fejlesztési programnak. A meglévő akadályok leküzdésében is felajánlotta segítségét. Egyik napra (ezt biztonsági okokból nem írhatom le) le is szervezett egy találkozót az Afgán Köztársaság alelnökével, hogy segítsenek a program tényleges sikerességében. Felajánlott szállást, biztonsági kíséretet és minden más segítséget, amire szükségünk lehet, a munka során. 

Most este 10 óra van. Még telefonálgatok a késői időpont ellenére. Leveleket írok és van még egy kis papírmunka. Azután pihenés, mert reggel korán kell kellni, 5:30-kor.

a nyitott csatornák egyike                                    a környező hegyek egyike

A városról: Kabul egy magas, kopár, sziklás hegyekkel körbevett medencében feszik. Minden magasabb ponton, katonai felszerelés. Antennák, ágyúk és egyéb komoly fegyverek. A város egyébként nagyon szép. Persze meg kell látni benne a szépséget. Ha a közvetlen mocsokra néz az ember, akkor nem kívánatos hely. Az után (a belvárosban) sár van és mocsok. A szennyvíz a "járda" és az út között hömpölygő nyitott csatornában csordogál a legtöbb helyen. De vonzó a sok régi, egyszerű épület. A város felnyúlik az egyik közeli hegyoldalra is. A látvány gyönyörű. Ha nem lenne háború, egy nagyon szép hely lenne a főváros. A királyi nyári palota, melyet az 1920-as években építettek egy gyönyörű épület volt. Ma teljesen romokban áll, de még így is átad valamit a régi szépségből, dicsőségből. Különös hangulat van. Itt is megtalálhatóak a helyi gazdagok, akik a háború ellenére vállalkozásokat vezetnek. Jövedelmező üzlet az ilyen viszonyok közötti kereskedelem. Nem nagyon vannak szabályok, mindent a kereslet-kínálat alapvető törvényszerűsége határoz meg. Amit keresnek az emberek, beszerzik és olyan áron adják el amit még éppen ki tudnak fizetni az egyszerű emberek. Mivel közeledik a tél, most az egyik sláger cikk a kályha. Fűtés egyetlen épületben sincs. Mindenkinek magának kell gondoskodni valahogy a melegről. Az elektomos fűtőtest luxuscikk. A többség nem tudja megfizetni a magas áramszámlát. Az olajkályha szintén luxus, mert az olajhoz sem könnyű és nem olcsó hozzájutni. Az általunk már szinte feledésbe merült, régi, használt olajkályhák itt (használtan is) nagyon extra dolognak számítanak. Így a többségnek marad a rozzant, ócska vaskályha. Sok kereskedő az utcán árulja az 50-70cm-es kis kályhákat. Alkudoznak hosszan, hisz ez nagy beruházás egy itteni családnak. Majd ha összejön az üzlet, akkor viszik biciklin, motoron a megszerzett "kincset". 

Megdöbbentő látni még azt is, hogy az emberek bár szegények, mégis érzékenyek a még szegényebbek, koldusok felé. Figyeltem a szálloda előtti kéregetőket és a helyiek szinte folyamatosan adnak nekik pár Afganit. Afgani a helyi pénz. Kb 4-5 forintot ér egy egység. 

A helyiek egyébként nagyon kedvesek. Mosolyognak, bár a szemükben kétség és félelem van minden idegennel szemben. Nem tudják, hogy ki barát, ki ellenség. A városban egyébként sok a külföldi. Számos civilszervezet dolgozik a helyszínen, de jelen van sok újságíró is (a választások miatt), valamint szerződéses biztonsági őrök (zsoldosok vagy ahogy itt nevezik őket: kontraktorok). Utóbbiaktól nagyon tartanak a helyiek, mert fegyveresek. Hivatalosan nem katonák, de azért vannak itt, hogy mindenáron megvédjék a megbízóikat. Ezért bármi gyanúsat tapasztalnak ezek a szakemberek, azonnal használják a fegyvereiket. Sokszor oktalanul, de biztosra menve. Ezért félnek tőlük a helyiek. 

Várom már nagyon, hogy a hivatalos ügyintézésen átesve, induljak vidékre. Holnap reggel 7kor kell felvennem Dr Schmelczer Iván orvos barátomat, az MRSZ orvoscsoportjának vezetőjét a kabuli reptéren. Utánna együtt indulunk Baghlan tartományba. FRISS: Hogy ne menjen minden simán, estére megtudtam, hogy Iván barátom előre láthatólag 7 óra késéssel érkezik. Ennyit a holnapi tervekről :)

A belvárosi utcakép

November 03. Kedd

Korai ébredés. Gyors készülődés. Majd szembesültünk a végleges ténnyel, hogy Dr Scmelczer Iván kollégám gépe több mint hét órát késik. Nekem azonban megbeszélt időpontjaim vannak délután 3ra Baghlan tarományban. Gyors számolgatás után kiderült, hogy lehetetlen odérni, ha megvárom Kabulban. Leghamarabb este 6-7 körül érnék oda. Egy megoldás van, két kocsival külön megyünk. Persze az plusz pénz, de mivel vasárnapra a tárgyaló partnerünk biztosít kocsit, így az ott felszabaduló pénz felhasználható a plusz autóra. Tehát némi szervezés után rendelkezésre áll az új autó és az új sofőr. Szépséghibája annyi mindössze, hogy a sofőr nem tud angolul. (Az enyém sem). Gondoltam szép meglepetés lesz Ivánnak, hogy a reptéren nem fogom személyesen várni. Telefonálni nem tudok neki, mert már a repülőn van. 2-3 smsben leírtam neki az instrukciókat és természetesen bíztam abban, hogy talpraesetten fogja kezelni a helyzetet. 

A szervezés miatti némi késéssel elindultunk Baghaln tartományba, Pol-e Khumriba. Az út optimális esetben 4 óra. Gyakorlatban lett 5,5. A sziklás, kopár hegyek gyönyörűek annak ellenére, hogy egy szál fű sem terem rajtuk. Érdekes volt tapasztalni azt is, hogy Kabulból elindulva 25 fokos meleg volt. Útközben a Szalang hágón áthajtva hó borította a hegycsúcsokat, majd megérkezve Pol-e Khmuriba kb 25-28 meleg fogadott bennünket. Mindez kb 150 km-en belül. A táj varázslatos. Annyi furcsa csak a vidékben, hogy nincsenek színek. Minden egyforma. A közet sársás-barna. Az földréteg - ahol van - szintén hasonló színű az agyag miatt. Mivel a házakat ebből a földből (vályog) építik, így a házak is teljesen belemosódnak a tájba. Növényzet híján pedig tényleg nincsen semmi, ami megtörje az egyhangúságot.

A Szalang hágó egyébként csodálatos. A látvány leírhatatlan. Utunk során kétszer is több kilométeres dugóba kerültünk. Az egyik esetben felborult egy busz, a másiban pedig egy teherautó hajtott  be az útszéli ház falába. A Szalang hágót elhagyva, megtaláltuk az első Alap Klinikát (Basic Health Clinic), melyet a magyar katonák építettek. Az épület nagyon szép, mivel újonnan építették néhány éve. A hét ilyen intézményből ez az egy "üzemel". A fényképek magukért beszélnek. Ez lenne egy klinika. 3 ággyal, 2 vizsgálóágyyal. Kész. Ennyi. Persze itt azért eleve nem úgy kell elképzelni az ilyen alapvető közegészségügyi intézményeket, mint egy otthoni klinikát. Inkább mint egy baleseti sebészetet összevonva egy háziorvosi rendelővel. Persze itt zajlanak a szülések is, abban a kevés esetben, amikor nem otthon szülnek a nők. Hát nem csoda, hogy a legnagyobb a világon a csecsemőhalandóság és az anyák szülés során bekövetkezett halálozási aránya a világon. Felszereltség és orvosok híján inkább azt mondanám, hogy ez is csak formálisan üzemelő intézmény.

A helybéli egyetlen orvos megmutatta készségesen az épületet. Felmértük a helyiségek számát, elrendezését, méreteit és kapacitásait. Érdekesség pl, hogy a teljes vízvezeték rendszer, csaptelepek, mosdók, wc tarályok ki vannak építve, de nincs egy hidrofor (vízszivattyú), ami vizet pumpálna a rendszerbe. Magyarán nincs folyóvíz az épületben. A többi ilyen új épület pedig nem is működik egyáltalán. A másfél órás megálló után továbbindultuk Pol-E Khumriba.

A város egy két hegy közötti völgyben fekszik. Iszonyatosan látszik rajta a háború és a szegénység. El sem lehet mondani, hogy mekkora nyomor, bűz, szegénység van a településen. 

Körülnézni rendesen nem volt még időm, de megdöbbentő. Sietnem kellett a magyar táborba egyeztetni, a holnapi segélyosztás részleteit. Természetesen ez sem egy rövid program lett. A tábor parancsnoka fogadott és fél órát beszélgettünk. Majd a táborban dolgozó Civil Tanácsadó is fogadott és vele is átbeszéltük részletesen a terveinket. Végül pedig a segélyosztási akció logisztikai részét koordináló parancsnokkal is egyeztetni kellett minden apró részletet. Olyan apró részletességig, hogy el sem tudjuk képzelni egy otthini hasonló esetben. Mindent a tartományban megszaporodott terrortámadások miatti biztonsági intézkedések miatt kell megtenni. (Szeptember 19-én felrobbantották a magyar katonák egyik gépkocsiját, meyben 4 katona utazott éppen. Senkinek sem esett baja, de csak azért mert a legkomolyabb robbantásálló páncélautóban utaztak). A katonák egyénként nagyon kedvesen fogadtak. Örülnek minden esetben, ha "otthonról" jön valaki.

Sötétedésre be kellene érni a szállásunkra. Naplemente után az utcán lenni közvetlen életveszély. 5 óra után elindultam a táborból. (6körül sötétedig). Ekkor szembesültem ismét a ténnyel, hogy Iván ugyan rendben elindult (sms-ezett) Kabulból, de nem érkezett meg a táborhoz. A hágó környékén nincs egyáltalán térerő, így fel sem tudtam hívni. Végül mikor olyan helyre ért, ahol volt jel, válaszolt az addig már elküldött üzeneteimre. Igen, egy órával sötétedés után fog ideérni. Na ekkor azért elkezdtem nagyon aggódni. Iván is egyedül utazik és én is. Mindketten kint a sötétben. Ráadásul mivel nekem várnom kellett, nem voltam mozgásban, méginkább kifigyelhető, sebezhető voltam. Hála Istennek végül semmi probléma nem történt. Megérkezett rendben Iván.

Elindultunk immár egy autóval a szállásra. Napközben és este is többször kérdeztem a sofőrt, hogy tudja-e hol van a szállásunk. Persze bőszen bólogatott és mosolygott. Most azoban szembesültünk azzal, hogy néhány kilométer megtétele után fogalma sem volt a pontos helyről. Ekkor szépen kiszállt, és hangosan elkezdett (kiabálva) érdeklődni az emberektől. Ekkor gyorsan le kellett álítanom. Beültettem az autóba, hisz azzal hogy mindenkinek beszámol arról, hogy mit keres, gyakorlatilag tálcán kínálja fel a szálláshelyünk pontos címét. Helyi tolmácsunkat azonnal odarendeltem és ő megmutatta, hogy hol van a szállásunk. Megjegyzem, hogy itt nincsen GPS, nincsen térkép, de még utca és házszámok sincsenek. Szóval ha nem ismersz egy helyszínt, akkor csak a magyarázás és a szájhagyomány segítségével találhatsz meg egy-egy épületet.

Persze a szálláson sem ment minden simán. Bőszen faggattak, hogy miért mentünk ilyen későn? Miért sötétedés után? Felhívták a hely vezetőjét, akinek telefonon keresztül mégegyszer el kellett mondani mindent. Majd jött a szokásos átvizsgálás (fegyver keresés) és papírmunka. Végül bejutottunk. Helyi tolmácsunk, aki a tárgyalásaink során fordít (angolról-pastu nyelvre), szintén segít abban, hogy az általunk kitűzött tárgyalási helyszínekre időpontokat kérjen. Mivel még személyesen nem találkoztunk az ismerkedés fél órája után, másfél órát egyeztettünk a heti programunkról. Most mindjárt éjfél van. Nagyon fáradt vagyok. Az utazás is nagyon kimerítő. Nem csak a rossz útviszonyok miatt, hanem a folyamatos éberség miatt. Nem engedheti el magát az ember egy percre sem. Az esti "besötétedős" kaland pedig tényleg elég komoly helyzet volt. Elég, ha annyit írok, hogy a katonaság még Hummerekkel és páncélautókkal sem megy ki a táborból napfelkelte előtt és napnyugta után. De hiszem, hogy nem lesz semmi bajunk! 

Összességében nagyon fárasztó, izgulós napunk volt, de minden tervezett feladatot sikerült maradéktalanul végrehajtani. Azt gondolom, hogy picit érzékelve az országban uralkodó helyzetet, ez szinte csodának mondható. 

November 05 Szerda

A segélyosztás napja. Izgatottan ébredtünk Iván kollégámmal. 7 órakor találkoztunk a katonai táborban az akció biztosításáért felelős parancsnokkal. Elmondta a szabályokat és hogy mi mindenre kell figyelnünk mind az út során, mind a segélyosztás során. Megdöbbentő szigor, még az autóban az ülésrendet is előre tisztázni kell. Elöl géppuskás Hummer. Utánna egy hangosbemondós Mercedes terepjáró. Ezután következik a mi autónk. A teherautó. Végül pedig szintén el lövegtornyos Hummer. Ez a második konvoly. Három Humvee kiment előre a helyszínt biztosítani.

Az utazás megdöbbentő és felejthetetlen volt. Nem tudok szavakat találni arra a fegyelemre, feszültségre és puszta erőre, amit egy katonailag biztosított konvoj kévpvisel. Az első autó tetején a lövegtoronyban álló srác minden autót leint és félreállít. Minden autó potenciális veszély. Nem is csoda. Nem könnyű helyre megyünk. Pol-E Khumri várostól Észak-Keleti irányba, kb 170 km távolságra fekszik az a három kis falu, ahová a segélyt visszük. Nagyon elzárt terület. 30 km után már csak köves, poros úton megyünk. 50 km megtétele után pedig már hol van út, hol nincs. Az utolsó 20km-en egyáltalán nincs semmilyen út. Erre a területre segélyszervezetek már nem nagyon mernek bemerészkedni. A falvak nagyon elzártak. A lakosság 99%-a írástudatlan. A Tálibok támogatottsága igen nagy. A veszély még katonai biztosítással is jelentős. Azonban a szükség itt a legnagyobb a tartományon belül. Pontosan azért, mert ide már nem nagyon jut el a nemzetközi közösség támogatása. 

Az utazás három és fél óráig tartott. Az út nagyrészén a látótávolság maximum 20 méter volt, helyenként 1-2 méter. A hatalmas por miatt. Néhol olyan akadályok voltak, hogy a terepjárók is nehezen boldogultak. Közben áthaladtunk számos falun. Ez már szinte a világ vége. Járatlan utak. Néhány szamáron vagy lovon közlekedő ember. Autóval alig lehet találkozni. Félúton elhaladunk az egyik BHC (Basic Helath Clinic) orvosi rendelő mellett, melyet az MRSZ fog felszerelni a következő néhány hónapban műszerekkel. A feszült utazás után megérkezünk a helyszínre.

A három kis falu egymástól 5-600 méterre fekszik. A helyszínt biztosító katonák már kijelölték az osztás helyét. A lakosság lassan gyülekezni kezdett. A katonák kijelöltek egy 500x500 méteres területet az osztásra. A négy sarokba felállították az öröket. Többen pedig a környező dombtetőről biztosították a helyszínt. A falubelieket egyesével endedik be a zóna közepén álló teherkocsihoz, ahol az osztást tartjuk.

A helyzet megdöbbentő. Teljesen nincstelen emberek. Kilátástalan helyzetben. Abszolút nomád életmódot élnek. Áram nincs, fúrott kút nincs, iskola és orvos nincs. Olvasni szinte senki nem tud. Az itt élők többsége itt születik és itt is hal meg. Legnagyobb távolság, amit életükben megtesznek kb 50 km. Mindenki a földből próbál megélni, de a természeti adottságok nagyon rosszak. Ezeket a szegény, írástudatlan embereket, pedig könnyebben ki tudják használni, ha némi előnyhöz juttatják őket. Ideológiailag könnyen befolyásolhatóak, hiszen nincsen semmilyen információ a birtokukban, ami alapján megítélhetnék, hogy mi rossz és mi jó. Könnyen rá tudják venni őket, hogy erőszakos cselekményeket kövessenek el, ha a családjukat támogatja a háttérből valamelyik fundalista csoport. Fel sem mérik szegények, hogy mit tesznek.

Az átlagos Afgán életkor itt is megmutatkozik. Öreg ember szinte alig találtunk. Néhány középkorú és a többség gyermek. Annak ellenére, hogy ezeken a területeken a legnagyobb a gyermekhalandóság. Mivel itt vidéken nagyon-nagyon erősen ragaszkodnak a hagyományokhoz, a nők el sem jöhettek a segélyért. Azokban a családokban, ahol a férfi meghalt a gyerekek jöttek átvenni az adományokat. 5-7 éves gyermekek próbálták cipelni a 16kg-os élelmszert tartalmazó dobozokat és a takarókat, amiket átadtunk.

Rossz volt látni, hogy az erőszak mennyire elválasztja egymástól az embereket. A katonák nagyon féltek az afgánoktól. Az afgánok pedig nagyon féltek a katonáktól. Mi pedig közöttük. Próbáltam minden helyi emberrel keresni a szemkontaktust, de a legtöbben lesütött szemmel jöttek átvenni a segélyt. A gyerekek közül is csak az egészen fiatalok mertek mosolyogni és ránknézni. A picit nagyobbak már féltek. Szinte alig merték elvenni az ajándékba kapott élelmiszert. Az osztás mintegy másfél órán keresztül zajlott. Természetesen a három falu családjainak nagyrésze kapott a szállítmányból segélyt. Összesen 150 családon tudtunk segíteni. A helyi vezetőt kértük meg, hogy bírálja el a rászorultságot. Ő nagyon örült, hogy kaptak élelmiszert, ruhát és takarót. Az afgán emberek nagyon kemények, mégis a könnyeivel küszködött amikor megköszönte, hogy segíettünk. Elmondta, hogy nagyon örül a gyors segítségnek, mert az élelmiszer a tél beállta után már nagyon-nagyon érték. Vigyázni fognak és beosztják, ígérte. Az osztás végén mégegyszer megköszönte, hogy idejöttünk és segítettünk. Próbáltam néhány szóban elmondani neki, hogy sokan szeretik őket a messzi Magyarországról és hogy sajnálják azt, ami velük történik.

Maradt még egy élelmiszer dobozunk. Azt megkapta egy idős bács, aki csak házilag készített mankójával tudott odabicegni az ajándékért. Mikor visszatért a többiekhez, fordult a helyzet. Azok a családfők, akik nem kaptak támogatást, azt gondolták, hogy a teherautónkon biztosan van még több élelmiszer egységcsomag. Ezért felbőszülve megindultak felénk. Ekkor az akciót biztosító parancsnok utasított mindenkit, hogy azonnal induljunk el. Nem azért mert, nem tudnának a katonák gyorsan rendet tenni, hanem azért nem akartak. Tetszett nagyon az a hozzáállása, hogy inkább "engedünk", mint hogy ellenségesen, nagyhangon, esetleg erőszakkal lépjenek fel a helyiekkel szemben. Jó volt látni, hogy a háborús helyzetben is próbálnak emberek lenni az emberek.

Elindulunk visszafelé. Egy életre szóló élménnyel. Boldogan. Koszosan, porosan, fáradtan. De nagyon-nagyon boldogan. Most eszembe jutott, hogy mennyit dolgoztunk kollégáimmal, barátaimmal azért, hogy ez a segély ide eljusson. Ez az Ő győzelmük, ez az Ő sikerük is. Guszti, Áron, Gábor és a többiek... Annyira szeretném, hogy ti is kapjatok ebből valamit vissza. Azután pedig arra gondoltam, hogy vajon a támogatóink mit fognak szólni ehhez a történethez? Örülnek majd? Büszkék lesznek, hogy az adományaik ilyen messzi tájon nyújtottak segítséget olyan családoknak akiknek más reményünk nincsen? Remélem. Hiszem és tudom, hogy egyetlen forint sem veszett kárba. Egyetlen konzerv sem került rossz helyre. 

Visszafelé fáradtan szeltük a kilométereket. Lassan, porban, koszban. Felkavarva, de boldogan. Nagyon-nagyon boldogan. A katona srácok és lányok fegyelmezetten végzik munkájukat továbbra is. Nekik nincs lazítás, egy percre sem. Sőt. Elmondták, hogy a visszafelé vezető út még veszélyesebb, mert kifigyehetnek és visszafelé már várhatják a konvojt. Elgondolkodtam azon, hogy mennyire nehéz lehet nekik napról-napra, hónapról-hónapra, életük folyamatos kockáztatásával itt dolgozni. 

Lassan visszaértünk Pol-E Khumriba. Még bementünk a katonai táborba elköszönni a fiúktól. Nagyon rendesek voltak. Nagyon komolyan vették, hogy vigyázzanak mindenkire. Megköszöntük nekik. Nem csak a munkájukat végezték, hanem emberileg is nagyon rendesek voltak. Nagyon más látni itt a magyar tábort és más a hírekben hallani róla. Fiatalok, magyarok, jófejek, nekünk meg csak egy hír a tvben, ha történik velük valami. Kifelé menet megdöbbentem. Megláttam a falon két emléktáblát. Egy-egy fekete márvány tábla volt elhelyezve a 2008-ban elhunyt kép magyar katona emlékére. Bumm. Lefagytam. Természetesen a hírekben sokszor hallottam, hogy mi történt azokkal a fiúkkal. De mennyire más látni, innen a helyzetet. Lehetne bárki innen. Tovább indultam és 30 méterrel arrébb megláttam a romos, kissé megégett páncélozott autót. Az volt az az autó, melyet felrobbantottak szeptemberben (benne 4 magyar sráccal). Hál's Istennek az új páncélautó megvédte őket.

Estére még volt egy megbeszélésünk az ENSZ (UNAMA) irodájában. Ott bemutattuk segélyszervezetünket és terveinket. Tájékoztattak bennünket a helyi viszonyokról és felajánlották segítségüket, mint minden nemezetközi civilszervezetnek, akik a tartományban dolgoznak. Valamint regisztrálták szervezetünket a biztonsági riportokat kiadó rendszerbe. Mostmár rendszeresen kapunk jelentéseket a biztonsági helyzetről.

Hazatérve a szállásunkra megfürödtünk. Ezt azért említésre méltó tény, mert látva a fürdőhelyiségünket, nem terveztünk fürdni kabuli visszatérésünkig. De a sok por felülírta terveinket. Ezután hajnal kettőig beszélgettünk Ivánnal. Órákon át elevenítettük fel a nap történéseit. Nagyon örülök, mert Iván barátom azt mondta, hogy BOLDOG. Boldog és nagyon örül, hogy itt lehet. Végül pihenni kellett, mert reggel megint 7kor indulunk. Nehéz, sok tárgyalással teli nap vár ránk.

Én viszont gazdagabb lettem. Ez a mai nap meggazdagított. Nem tudom leírni, hogy mit érzek. Jó adni. Jó segíteni. A legjobb dolog a világon. Azt hiszem, hogy ez az igazi gazdagság. Csak fekszem az ágyban és sírok...

November 5. Csütörtök

Korai indulás ismét, mert az időnk rohamosan fogy. Ahhoz, hogy alaposan fel tudjuk mérni az egyészségügyi szektor valós helyzetét, minél több információt kell beszereznünk. Első tárgyalásunk az Egészségügyi Minisztérium Tartományi Képviseletén volt. Gondoltuk itt megkapunk minden részletes információt, mely átfogóbb képet ad a helyzetről. A hivatalnok már ránézésre sem fogadott kedvesen bennünket. Bemutatuk szervezetünket és elmondtuk terveinket. Ekkor megdöbbentünk. Elmondta, hogy nálunk minden rendben van. Minden intézmény megfelelően és jól működik. Visszakérdeztem, hogy akkor mi a helyzet, azokkal a helyekkel, amiket mi láttunk? Az nem úgy van. Az hazugság. Itt minden rendben van. Láttam, hogy nem érdemes feszíteni a húrt. Illedelmesen elköszöntünk és távoztunk. Nagyon kellett uralkodni magunkon, hogy illedelmesen viselkedjünk. Felháborító, hogy egy ember, aki elméletileg a helyi közösség képviselője inkább elutasítsa a segítséget, csakhogy fényezze a kormányzat helyi munkáját.

Következő találkozónk a helyi Shurával volt. A Shura a tényleges helyi közösséget képviselő "vének tanácsa". Valójában a helyieket képviselik. Mindenk körzetből egy-egy képviselő van jelen a tanácsban. Ők nagy örömmel fogadtak bennünket. Elmondtuk jövetelünk célját. Megerősítettek bennünket abban, hogy nem vagyunk hülyék. Tisztában vannak azzal, hogy a minisztérium mit művel. ígéretet tettek arra, hogy a tartomány kormányzójával beszélve még elutazásunk előtt nyomást gyakoroljanak a hivatalnokra, hogy kiadják nekünk a szükséges információkat. Elmondtuk nekik, hogy nem akarunk feszültséget generlálni a helyi közösség életében, inkább legyenek ővatosak. A Shura vezetője erre ezt mondta: "Mr Daniel. Ha egy poharat vagy egy pohár teát hoznak ide, mi annak is nagyon örülönk, mert ez a háborúktól szenvedő lakosság nélkülözik. Ti pedig sokkal többet akartok értünk tenni..." Biztosítottak arról bennünket, hogy a tartomány összes körzetében el fogják mondani, hogy az AID4LIFE (az MRSZ neve iszlám országokban) egy jó emberekből álló csoport és sehol ne bántsanak bennünket. Ez nagy segítség nekünk, hogy picit nagyobb biztonságban végezzünk munkánkat. Megígérték, hogy még szombaton reggel felhívnak és megpróbálják beszerezni az általunk kért információkat. 

Ezután meglátogattuk azt a kórházat, amelyet támogatni szeretnénk. Egy szóval tudom jellemezni. IDŐUTAZÁS. 

A kórházat 1936ban építtette a helyi textil gyár. Mai napig a gyár működteti a kórházat. Éppen ezért semmilyen támogatást nem kapnak az államtól. Persze nem sokat veszítenek vele, mert a többi inézmény még rosszabb helyzetben van. A kórházban nem csak dolgozókat kezelnek, hanem bárkit. Mivel ingyen segítenek mindenkin több tartományból is jönnek ide betegek. 

Itt megállt az idő. Az 1930-as években beszerelt német eszközöket használják még a mai napig. Nincs fejlesztés. Egyetlen egy újabb berendezés van, egy nagyon-nagyon használt röntgengép. Ezt Tölli István a magyar katonák mellett szolgáló civil képviselő szerezte a kórháznak néhány hónapja. Ennyi. Két órát töltöttünk a kórházban. Sokkoló volt. Egy órát beszélgettünk a segítség lehetséges módjáról, majd elindultunk, hogy végignézzük az intézményt. Kész. Nem lehet szavakat találni arra, ami itt van. 

folytatás