Mostanában gyakrabban visszaköszöntött egy félévszázados emlék, amely mindig is kísérte életemet, de most mintha több jelentésre figyelmeztetne. Történt gyermekkoromban, hogy lelkészfeleség édesanyám nem taníthatott a faluban, ahol édesapám szolgált. Az akkori hatalom, hogy embertelennek ne tűnjön, megengedte, hogy átjárjon az egyik szomszédos faluba, amellyel egy száraz időben is alig használható földút kötötte össze. A két falu között a Berettyó folydogált már akkor is, az alföldre érkezők nyugalmával. Édesanyám mindennap megtette ezt a néhány kilométert apám kíséretével egészen tavaszig, amikor a megáradt folyó elsodorta a pallót. Nagyon haragudtam gyermekfejjel a kis fahídra, amely megadta magát a néhány napig önmagából kilépő folyócska tombolása előtt. Néhány hétig édesanyám csak hétvégén jöhetett haza, mert a nagy híd messze volt, nem lehetett mindennap velünk. Pár hét elteltével, de lehet az eltelt félszázév rövidíti a fájdalmasan megélt anyahiány idejét, újból járható lett a nyomorúságos hidacska. Számomra a legfontosabb híd lett, páratlan, nem is érdekelt többé a nagyobbik, amelyen már akkor autót is láttam közlekedni. Ez az alig-híd részemre mindennap hozta a mosolyt, a simogatást és mindazt, ami anyám halálával, Vele megszűnt.

   A Szeretethíd nekem most azt jelenti, hogy most én indulhatok olyanok felé, akiknek mosolyt, simogatást és mindent, ami tőlem telik átvihetek a jelképes folyókon, azok gátjain. Én építhetek pallót, kereshetek hidat. Szólhatom, de elsősorban cselekedhetem a szeretetet, amit mindannyian éhezünk és szomjazunk.

További információ a programról és jelentkezés: szeretethid.jobbadni.hu