Kinyújtott kéz Haiti felé

A Haiti köztársaságot 2010. Január 12-én, helyi idő szerint az esti órákban egy 7.3 erősségű földrengés rázta meg. A rengést két erős útórengés követte. Az ország fővárosa, Port au Prince szinte azonnal romba dőlt, maga alá temetve közel 300.000 embert.

A Magyar Református Szeretetszolgálat azonnal értesítést kapott a szomorú eseményről. Magyar idő szerint éjfél előtt kaptuk a riasztást és az első információkat a súlyos katasztrófáról. Azonnal munkához láttunk és elkezdtük megszervezni egy esetleges segítségnyújtás előkészítését. Reggelre kiderült, hogy a földrengés hatalmas károkat okozott. A főváros és térsége 80%-ban rombadőlt. Az emberek között kitört a pánik, senki nem tudta igazából, hogy mit kezdjen a kialakult helyzettel. Mivel az országban működő ENSZ bázis is összedőlt – és mint utlólag már tudjuk – több, mint kétszáz olyan személy életét vesztette, akik egy ilyen katasztrófahelyzetben a mentési munkák koordinálását ellátták volna.

A Port au Prince-i reptér sérülései miatt a nemzetközi repülőjáratokat törölték, így nekünk is többször át kellett szervezni az orvoscsoport kiutazását. Végül a Dominikai Köztársaságba repült első orvoscsoportunk, onnan pedig szárazföldi úton jutott el Haiti fővárosába.

Az első mentőcsoportunk öt főböl állt. Dr Schmelczer Iván, Dr Tóth Judit, Sebő Gábor és Tóth Gábor az egészségügyi ellátás területén dolgoztak, míg Osgyán Dániel a nemezetközi munkacsoportunk vezetője irányította az egész segélyakciót.

Kiérkezve a koordináció teljes hiányáváal szembesültünk. Az ENSZ által működtetett kórházban felajánlottuk segítségünket, de ott sok külföldi orvos várakozott, mert senki nem mert a biztonsági körülmények miatt a városban dolgozni. Sajnos az élelmiszer és ivóvíz hiány miatt a városban fosztogatások és zavargások törtek ki. (Négy külföldről érkezett csoportot raboltak ki fegyveresek abban az időszakban, amikor kint tartózkodtunk.) Gyors mérlegelés után úgy döntöttünk, hogy magunk fogjuk a munkánkat megszervezni. Az amerikai hadsereg kérésünkre biztosított katonákat, akik a védelmünket ellátták, így vált lehetővé, hogy az utcákon tudjunk segíteni a sérült embereknek.

Kezdetben utacasarkokon állítottunk fel mobil ellátó pontokat. Egy-egy kordonnal körülzárt területen, katonai védelem mellett dolgoztak orvosaink. Minden ilyen ponton néhány perc alatt tömegével hozták hozzánk a súlyosabbnál-súlyosabb sérülteket. Orvosaink reggeltől estig keményen dolgoztak azért, hogy egy-egy sérültet a lehető legalaposabban ellássanak. Azoknak a betegeknek, akiken az utcán nem lehetett segíteni, nem sok reményük maradt. A négy működő kórház teljesen túlterhelt volt és néhány nap alatt kifogytak a készleteikből. Ezért megszerveztük azt, hogy az ilyen súlyos betegeket beszállítsuk az egyetlen jólműködő kórházba, az ENSZ sátorkórházába. Teherautókat béreltünk és azon szállítottuk a súlyos sérülteket, mivel más megoldás nem adódott a helyszínen.

Néhány nap után munkánk hírét hallva több külföldi csoport is csatlakozott hozzánk. A hét végére már közel 50 fős egészségügyi csoportot koordináltunk, melynek Magyar, Német, Angol és Tajvani tagjai voltak.

A kinti helyzetet látva hazaérkezésünkkor elkezdtük szervezni a második orovoscsoport kiutazását. A második útra már nem csak orvosi segítséget vittünk, hanem segélyszállítmányt is. A legébetőbb szükségben a csecsemők és kikmamák vannak. Hiába kezdék el a nemzetközi szervezetek a felnőtt lakosság élelmezését, a csecsemők semmilyen táplálékot nem kaptak. Az édesanyák koszos vízzel itatták a kisbabákat. Ezért második utunkra már az orvosi felszereléseken kívül több raklapnyi segéllyel indultunk, mely főleg tápszerből és fájdalomcsillapító gyógyszerekből állt.

A második csoport tagjai a következők voltak: Dr Sári Ferenc, Dr Mikos Borbála, Dr Juhász Györgyi, Albert Tamás – egészségügyi csoport, valamint Fodor Gusztáv és Osgyán Dániel akik a segélyek kiosztását és a teljes utat koordinálták. 

Második utunk során a városban a biztonsági helyzet már jelentősen javult. Találtunk egy üres, kis klinikát Petion-Ville negyedben, mely a földrengés óta zárva volt. Ezt a kis klinikát sikerült orvosainknak újra megnyitni a betegek előtt. Reggeltől, késő estig kígyózó sorokban álltak a helyiek az orvosi ellátásra várva. Ezenkívül orvosaink abban az árvaházban is segítettek, ahová a bébi tápszerek nagyrészét eljuttattuk. Itt kiszűrték a beteg gyermekeket és kezelték őket, a problémának megfelelő módon. Ebben az időszakban már nem a kritikus állapotban lévő, balesetet szenvedett emberek voltak többségben, hanem a rossz higiéniás körülmények miatt kialakult fertőzések jellemezték a problémák többségét. A csapat a második út során is nagyon keményen dolgozott azon, hogy minden egyes Haitin töltött percet hasznosan tudjunk eltölteni.

Hazaérkezésünk után kaptuk a felajánlást a Magyar Köztársaság Külügyminisztériumától és az ÁNTSZ-től, hogy hastífusz és tetanusz védőoltásokat adnának át a Haiti túlélők számára. Ezt a felajánlást és egy másik, hét és fél millió forint értékű egészségügyi fogyóeszköz felajánlást juttatunk el harmadik utunk során Port au Prince azon kórházába, melyben a második utunk során dolgoztunk.

Ezúton szeretnénk megköszönni minden támogatónknak, hogy felajánlásaikkal segítették azokat a túlélőket, akik mindenüket elvesztettek. Reménytelenségükben a mi segítségünk is nagy örömet és vigasztalást jelentett mindazoknak, akikhez eljutottunk a köztel három hét során.

Zakali, a Haiti árva baba 

Első utunk során, a kórház lépcsőjén pihentem meg éppen néhány percre, amikor az egyik helyi asszony, egy körülbelül 30-40 napos kisfiút adott a kezembe. Nem értettem, hogy mit akar vele. Gondoltam, hogy orvosi ellátást szeretne kapni soron kívül. Helyi tolmácsunk végül segítségemre sietett és elmodta, hogy a hölgy találta a pici babát. Nem tud vele mit kezdeni, ezért hozta a „külföldiekhez”, mert „azok segítenek majd biztosan”. Megdöbbentő élmény volt, ahogy kezembe vettem a pici gyermeket. Itthon egy ilyen aranyos kisbabának mindenki örülne, mindent megadnának azért, hogy a lehető legjobb sora legyen. Ennek a kisfiúnak pedig semmije és senkije nem volt. Nem értett semmit a körültötte lévő helyzetből, csak sírt, hogy ennyi kér.

Természetsen orvosaink gyorsan megvizsgálták és adtunk neki enni, hogy végre rendes táplálékot kapjon. Végül hosszas intézkedés után, találtunk neki egy megfelelő családot, ahol elhelyeztük a gyermeket. A családnak is adtunk támogatást, hogy gondozzák a kis gyermeket. Szívszorító emlék volt, amikor el kellett engedni Zakalit (Zakali, azaz Zakariás, ezt a nevet adták neki hirtelen a helyiek). Nem tudtam, hogy mi lesz vele. Mi lesz vele ha cseperedik, ha iskolába megy, a felnő... Lesz-e mellette valaki, aki gondját viseli? Lesz-e aki egy-egy jó szót szól hozzá? Aki bátorítja, ha elkeseredik az életben?

Zakali, csak egy a több mint 15.000 árva gyermek közül. Ennyi gyermek maradt egyedül a földrengés után. Sokan az utcán kóborolnak egyedül, testvéreikkel, ameddig a helyiek be nem fogadják őket vagy nem  viszik el valamelyik nemzetközi segélyszervezet árvaházába. Árvaház? Inkább nevezzük árva tábornak. Hisz itt nem a hazai körülményekre kell gondolni, ahol szép épületekben foglalkoznak a gyermekekkel, hanem olyan rögtönzött sátortábora, melyekben el tudják látni ezeket a gyermekeket. A Magyar Református Szeretetszolgálat is éppen azért döntött úgy, hogy az árva gyermekeket segíti, mert ők vannak a legrosszabb és legkiszolgáltatottabb helyzetben. 

A fenti képre kattintva elérheti képgalériánkat!